Doni Hősökre emlékeztek

77 esztendővel ezelőtt következett be a doni katasztrófa, amely során a magyar haderő néhány nap alatt több tízezres emberveszteséget szenvedett el.

Tatabánya a bánhidai II. Világháborús emlékműnél rótta le kegyeletét. 

“A doni katasztrófa történelmünk egyik legnagyobb drámája. A sebek begyógyításának egyetlen módja az emlékezés és a főhajtás. A II. magyar hadsereg katonái egyszerre voltak hősök és áldozatok, akiknek évtizedekig ugyan nem járt tisztelet, tragikus küzdelmüket mégsem fogjuk soha elfelejteni.” - mondta el beszédében Lusztig Péter, Tatabánya alpolgármestere.

A Növekvő Életfa Egyesület elnöke, Makláry-Szalontai Csaba beszédében a Nausch Géza, kovács és ötvösművész munkáját, a mészkő talapzatba állított hatalmas bronzkard-párost körülölelő tér méltó elnevezését szorgalmazta.

A megemlékezés koszorúzással, mécsesek elhelyezésével fejeződött be.

 

Lusztig Péter alpolgármester beszéde:

 

“A második magyar hadsereg 1942/43-as küzdelme az akkori Szovjetunióban, a Don folyó partján, mindörökre történelmünk része marad. A magyar történelem legnagyobb emberáldozatot követelő tragédiája. itt három-négyszer annyi honfitársunk vesztette életét, mint a mohácsi vész idején. Az esemény körülményeinek és részleteinek ismerete - különösen a katasztrófa évfordulóján - főhajtás azon katonáink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el a Voronyezs környékén fekvő, távoli, jéghideg, -40 fokos, havas tájakon. Nem csak érdemes, de kötelességünk is visszatekinteni a 77 évvel ezelőtti eseményekre.

 

A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra. A németek igényeit hosszas alkudozás után sikerült leszorítani, de azon az áron, hogy a magyar csapatokat hadászati vonatkozásban a németeknek rendelték alá, felfegyverzésüket illetően pedig csak szóbeli ígéretet kaptak Berlinből. 

Mi volt a háborúban való részvétel előzménye és motivációja?

A Trianoni békeszerződésben megcsonkított ország a megállapodás szerint 35 ezer fős hadsereget tarthatott.

Az első és a második döntésben Magyarország visszakapta elvesztett területeinek egy részét. Az egyezmény következtében kötelességünknek éreztük, hogy részt vegyünk a 2. világháború harcaiban. Attól félt a magyar kormányzat, hogy ha nem vagyunk elég lelkesek, akkor elveszthetjük a visszacsatolt területeket.

 

1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, melynek következtében a 205 ezer fős 2. magyar hadsereg kötelékéhez tartozó honvédek és munkaszolgálatosok közül mintegy 125-130 ezren estek el, sebesültek meg, vagy estek fogságba. 40-50 ezren közvetlenül a harcokban, a többiek menekülés közben, vagy éhen haltak, vagy megfagytak a mínusz 40 fokos hidegben.

 

A magyar haderő 1942 nyarán foglalta el állásait a számára kijelölt folyószakaszokon és fél éven keresztül teljesítette kötelességét a folyó ellenőrzésével és a frontvonal megtartásával. Ám közben Sztálingrádnál átszakadt a német-román arcvonal és a vörös hadsereg 1943 januárjában óriási ellentámadást indított a németek ellen. Az orosz túlerő 1943 január 12-én elérte a gyengén felszerelt magyar állásokat is, és harckocsijaival szabályosan „legázolta” a nagyrészt kézifegyverekkel felszerelt magyar katonákat. 

A katonai vezetés tisztában volt a felszerelés problémáival, azonban mindenki gyors német győzelemre, könnyű hadjáratra számított, illetve a szövetséges német hadvezetés ígéretet tett arra, hogy szükség esetén a hadsereget ellátja a legjobban hiányzó korszerű fegyverzettel. 

A szövetségesek támogatása azonban elmaradt. 

A magyar hadvezetés az 1942-es év második felében az elhasználódott, nem megfelelő felszerelést nem pótolták, téli ruha nem érkezett megfelelő mennyiségben, a (javarészt tartalékos) katonákat, tiszteket bizonytalanságban tartották felváltásuk idejét illetően.

Sokan dezertáltak, a hadsereg erkölcsileg és fizikailag folyamatosan amortizálódott. Ezt már csak tetézte a januári szörnyű hideg.

 

A doni katasztrófa történelmünk egyik legnagyobb drámája, melynek értékeléséhez figyelembe kell vennünk katonáink hősiességét is, hiszen tény, hogy az ellenfél jelentős technikai fölényben volt, hogy a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a harcok és a visszavonulás alatt. 

Hadd idézzem Jány Gusztávot, a 2. magyar hadsereg parancsnokának 1943-as hazatérésekor elhangzott szavait:

A magyarság ragyogó példaképéül szolgálnak, messze és magasan felettünk, hazatérők felett állanak, azok a hősök, akik életüket adták, és azok a sebesültek, akik vérüket ontották azért, hogy az országnak szebb és boldogabb jövője legyen! Talán kötelességének érezte, hogy ezt mondja egy teljesen megsemmisült hadsereg főparancsnokaként…

A rettenetes megpróbáltatások után hazaérkező honvédek egy életen át tartó traumát szenvedtek el, a szeretteiket elvesztett hozzátartozók évtizedekig tiltott gyásza, a mai napig hat. A sebek begyógyításának egyetlen módja az emlékezés és a főhajtás. A 2. magyar hadsereg katonái egyszerre voltak hősök és áldozatok, akiknek évtizedekig ugyan nem járt tisztelet, tragikus küzdelmüket mégsem fogjuk soha elfelejteni.

Nincs olyan család amelyet nem érintett a doni katasztrófa…

Legszívesebben a személyes sorstragédiákról beszéltem volna, azokról az ártatlan emberekről akik egyszerre voltak ennek a háborúnak a hősei és áldozatai, akik a halál előtt szeretteikhez fohászkodtak és tudták, hogy soha nem térnek haza. Ma jeltelen sírokban fekszenek Oroszország területén.”

 

A legényem halálára (Pap doktortól a 35. gyalogezredből)

 „Ma a bánatom láncába berakattak egy új szemet: messze-mesze Cserjankába temetik a Ferencemet. 

Ennyi csak egy emberélet, fiúk, álljunk meg egy percre! egy bajtársunk semmivé lett, gondoljunk most mind Ferencre!

  Az életünk egy darabja, amit az a sír eltemet, frissen hullott hó takarja az én szegény Ferencemet…

Téli mese, nem madárdal a nyers nyírfakeresztjére…Igyunk fiúk, egy pohárral a Ferencünk emlékére…!” 

 

Hős tüzér (Nagy Bálint)

Meghalok, de ugyan miért, kiért?

Nem azért a szép magyar hazáért.

Véres füvön ahogy térden-állva

Tartottam a haldokló hős fejét,

 

A magyar sors jött zokogva, szállva

És szaggatta a szívem gyökerét,

A Don vizében piroslott a vér

S kiszenvedett a hős magyar tüzér.